2014. május 16., péntek

Marga Minco: Keserű fű

Magvető kiadó, 1957
Ezzel a könyvvel talán már azok is találkoztak, akik nem preferálják a holland irodalmat, vagy nem szentelnek neki figyelmet. Talán már említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogy holland szakos vagyok, így én óhatatlanul is találkoztam vele. Most ebből írtam beadandót, és bár egyébként szívesen letagadnám ezt a művet, amit tegnap éjféltől fél 2-ig sikerült összehoznom, mégis közzéteszem bejegyzés formájában. Hogy miért? Azt hiszem, érzelmi szálak fűznek ezekhez a házi dolgozatokhoz, és sikerüljenek bármily rosszra, azért dolgoztam velük. Azon pedig sokat gondolkoztam, hogy az írónő életéről írott részt mennyire rövidítsem le, hogy olvashatóbb legyen, de mégis meghagyom így, teljes szépségében. (Minő gyönyörűség!) Érdekes a háború és a holokauszt miatt, és fontos a mű szempontjából, mert az rengeteg önéletrajzi tartalommal bír.

Marga Mincoról

A holland írónő, Marga Minco munkásságának legfontosabb vonása a Holokauszt szavakba öntése, az érzések, tapasztalatok tolmácsolása ezekből az időkből.
1920. március 31-én született Ginnekenben, majd még kislányként Brédába költözött szüleivel, bátyjával Dave-vel (David, 1915. 05. 23 – 1944. 01. 31.) és nővérével Bettie-vel (Betje, 1919. 02. 01 – 1942. 09. 30.). Édesapja ügynökként kereste a kenyerét, míg édesanyja tanári képzést kapott.
Marga Minco
Az írónő katolikus városban nőtt fel, ahol leányiskolában tanult. Ez már korán felfedte a küllönbségeket a két kultúra között, és Minco nem értette, miért külöbözne ő a katolikus neveltetésű gyerekektől. Ez a kettősség nem kedveltette meg vele túlzottan a zsidó szokásokat és szertartásokat, szombatonként félt elhagyni a zsinagógát attól tartva, hogy összefut az osztálytársaival. Ezzel szemben azt nagyon szerette, ahogy a neve héberül hangzott. (Ez az apró motívum a Keserű fű című regényben is felfedezhető.)
1938-ban a helyi újságnál, a Bredase Courantnál kezdett dolgozni, és nemsoká szerkesztőségi taggá vált. Ezidőtájt ismerte meg Bert Voetent, a holland költőt és műfordítót. A férfi nem volt zsidó, ezért az írónő nem számíthatott családja lelkesedésére, vagy támogatására a kapcsolatot illetően.
1940-ben, a holland fegyverletételt követően Minco szembesült a zsidó vallású emberek társadalmi kirekesztésével. Felmondott, és Amszterdamba költözött, ahol egy zsidó általános iskolában kezdett el tanítani. A családja, akiket a zsidó negyedbe költöztettek, hamarosan csatlakozott hozzá a fővárosban. Minco nővérét, Bettie-t ekkor tartóztatták le, a bátyját pedig épp búvóhely keresése közben fogták el.
Az írnónő szüleit a saját házukból deportálták, Minco a hátsó ajtón kiszökve tudott elmenekülni. Szőkíttetni kezdte a haját, és új személyigazolványt szerzett.
A háború vége felé egy üres amszterdami házba költözött néhány diákkal és művésszel. Itt írta meg a Het lege huis (Üres ház) c. művét. Bert Voeten hamarosan csatlakozott hozzá, és 1944 decemberében megszületett első gyermekük, akit az írónő nővére után Bettie-nek neveztek el. 1945 augusztusában házasodtak össze, a felszabadulást követően.
Az 1950-es évek elején különböző magazinokban és újságokban publikált. Fiatalsága és a háború alatt szerzett tapasztalatok inspirálták őt írásra, és hamarosan vezérmotívummá formálódtak műveiben.
1957-ben, egy évvel Jessica nevű lánya születése után debütált a Het bittere kruid, vagyis Keserű fű című rövid regény. A történet, ahogy a későbbiekben is írni fogok róla, a II. Világháború eseményeiről szól egy fiatal lány szemszögéből. Ez a könyv nem csak az anyaországban, de külföldön, világszerte is kimagasló sikereket ért el. 1958-ban a Vrijverberg Prize díj megnyerését követően számtalan nyelvre fordították le.
Forrás:http://jwa.org/encyclopedia/article/minco-marga  - Letöltve: 2014. 05. 12

Maga a könyv, bő lére eresztett véleménnyel

A Keserű fű egy család, de leginkább annak legfiatalabb tagjának rövid története. Maga a könyv szerény és aprócska, mintha meg akarná húzni magát a polc egy sarkában. A nyelvezete egyszerű és könnyen érthető, és éppen ezért az ember hajlamos lehet a felületességre olvasás közben. Én magam is csak második olvasásra vettem észre apró érdekességeket, ezek közül a kedvencemmé a forgás motívuma lett, a Búgócsiga fejezetben.
Kezdetben megismerjük a család mindennapjait és növekvő aggodalmukat. Az írónő nem ír le konkrét érzéseket, benyomásokat, a leírások nagyon tárgyilagosak és egyszerűen, így nehéz átérezni a növekvő nyomást és feszültséget, ami a háborúval érkezik, mintha a főszereplő csak sodródna az árral – persze valamelyest ez így is van.
A különbségeket a gyerekek hamar megérzik maguk és társaik közt, hiszen gyakran csúfolódnak rajtuk, vagy barátaikat eltiltják tőlük az aggódó szülők. Ez a kiközösítés a magány, az elhatárolódás legelső lépcsőfoka a könyvben, bár még nem túl szembetűnő, hiszen a gyerekszáj és –csúfolódás nem takar komoly fenyegetést, bár lehet hű képe az akkori életfilozófiának, visszhangja szüleik gondolatainak.
A következő lépés már egy látható elhatárolódás, egy bélyeggel, egy zsidó csillaggal. Számomra nagyon érdekes volt, hogy rögtön varráshoz láttak az asszonyok és lányok, úgy éreztem, szinte pozitívan állnak az új rendelethez. Egyedül Dave lázad az ötlet ellen, levertségét és tiltakozását persze csak a gesztusaiból érthetjük meg. Egy csepp kíváncsiságot érzek ezzel kapcoslatban; vajon Dave-nek a megkülönböztető jegy ellen van kifogása, netán rossz előérzete van, vagy csupán zavarja, hogy egy olyan csoporthoz sorolják, amelynek ő már nem szeretné követni a hagyományait? Szeretném azt hinni, hogy az előbbi, mert így ő lenne az első karakter a történetben, akit a történtek kicsit megráznak, felébresztenek.
A család ezután éli tovább az életét, mintha semmi sem történt volna. Szomorúan nyugtázzák az egyik zsidó lakás kiürülését, lakói valószínűleg elmenekültek. A főszereplők azonban maradnak, mert nem hisznek abban, hogy bármi rossz történhet velük. Egyedül annyiban nyilvánulhat meg ezeknek az ismerősöknek az eltűnése, hogy fényképeszhez mennek – talán szeretnék megőrizni egymás emlékét, ha a família szétszakadna.
A csillaggal tehát a családot leválasztják a társadalomról, de ők maguk még mindig ott vannak egymásnak. A következő rendelet azonban a szülőket szakítja el a kislánytól és testvérétől, egyedül maradnak a házban. (Bettie-t, az idősebb lányt már hamarabb elhurcolták.) Az anya és apa hálószobáját leltározzák és lepecsételik, már semmi sem lesz ugyanaz. Az, hogy a szomszéd kislány átjön, és a teniszütővel együtt sok más holmit is elvisz, az egész ház, mint otthon elidegenedését jelentheti. A főhős is gond nélkül hagyja hátra Brédát, amikor Amszterdamba megy a szülei után, akik még élnek.
Itt már nő a feszültség, többször is találkozik olyan emberekkel, akiknek a rosszallása, gyanakvása néhány rövid mondaton át is érezhető. Amikor katonákba fut bevásárlás közben, látszólag nyugodtan közli, hogy ő nem az utca lakója, őt tehát nem kell elvinni; mintha még mindig hinne, hinnének abban, hogy a logika és a józan ész megoldás lehet ebben a helyzetben. Ezután nem sokkal a szülőket is elhurcolják, aminek a kislány szemtanúja lesz. Nem lehet tudni, hogy érez-e bűntudatot, csak egyszer emlegeti a történteket a bátyjának, ez alapján pedig én megkockáztatnék egy igenlő választ.
A fiatalok teljesen magukra maradnak, és próbálnak megoldást keresni. Sorban festik a hajukat szőkére, hátha így elfogadja őket a társadalom, hátha nem kell kínos kérdésekkel szembesülniük. Úgy döntenek, hogy elhagyják a várost, de a sors fintoraként a pályaudvaron Lottét megállítják, Dave pedig visszamegy a feleségéhez. Csupán a bőröndjét teszi le a húga mellé egy szó nélkül, ez a búcsú. A kontrasztot az nyújtja ebben a pillanatban, hogy mikor a család végleg apró darabokra szakad, és a kislány teljesen magára marad, a vonaton ülő hölgy ebből semmit sem észlel. Ez természetesen így szerencsés a főhős számára, de az a jelenet, ahogy elismerően nyilatkozik a fiatalember kedvességéről, élesen elválasztja egymástól a két történést. Számomra ez a mű tetőpontja, itt teljesedik ki a kislány magánya, ráadásul ebben az érzésben senki mással nem osztozhat, ha életben akar maradni.
Ezután sorra járja a vidéki házakat, amíg el nem fogy a pénze. Érzi, hogy mindenhol felesleges, sehol sem talál sem szeretetet, sem otthont, és utolsó probálkozásként még meglátogatja a nagybátyját. A rokonokat is tönkretette a háború, főleg a nagybácsit, aki töretlen optimizmusával minden nap várja a fivérét. Éppen ez a remény pusztítja évről évre.
A regény végét leginkább a sodródás jellemzi. A főszereplő teljesen gyökértelenül, magányosan próbál kapaszkodót és lakhelyet találni, és közben lassan tudatosul benne, hogy a családja nem fog visszatérni. Az elbeszélést végig üresség és egyszerűség jellemzi, sokszor nehéz kikövetkeztetni, hogy az egyes karakterek mit gondolhatnak. A legszembetűnőbb vonás szerintem a hollandok bizakodása. Ők nem sokat tapasztaltak az első világháború szörnyűségeiből, és egyébként is nehezükre esik elhinni a külföldről beszivárgó híreket – hiszen velük az nem történhet meg! Az egyik családtag konkrétan hangoztatja is, hogy ugyan, csak nem fogják megölni őket. Marga Minco könyve egyszerűségével ezért szólítja meg különösen a holland embereket a háború után, hiszen ez az esemény jelentette az elmúlt száz év legsokkolóbb élményét a nemzet számára.

Szóval röviden

Szerintem ez egy nagyon jó, de nagyon furcsa kis könyv. Mielőtt az ember nekiül, kicsit meg kell érteni, át kell érezni az akkori helyzetet, mert az elbeszélőtől nem lehet nagy érzelmi leírásokat várni, olyan érzés, mintha üresen sodródna, mintha semmi sem érdekelné. Ha valakinek ez nem is tetszik túlzottan, azt a másfél órát, amit a kilvasása igényel, abszolút megéri rászánni.

Karakterek: 5/? - Mindenki semleges. Az elbeszélő a leginkább, ezért könnyű a nézőpontjába helyezkedni. Talán még Dave érzéseit ismerjük meg a legjobban.

Történet: 5/5 - Nem kelt izgalmat, látszik, hogy nem is ez a célja. A történések csak úgy jönnek egymás után, így a konfliktus talán nem is a papíron, hanem az olvasóban alakul ki.

Stílus: 5/5 - Nagyon furcsa és végtelenül egyszerű, szinte mindne érzelmet mellőz. Amit viszont nagyon szerettem, azok az egyes apró motívumok voltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése