2014. március 5., szerda

Turistát játszom N°2: Szolnokon voltam


Régi iskolai földrajzórák... Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fogtok! Mikor az ember rápillant a térképre, rádöbben, hogy nagyon sokat felejtett. Főleg, ha a saját hazájáról van szó! Bosszantó a tudat, hogy még ebben a kis országban is képes vagyok eltévedni - elméletben és gyakorlatban egyaránt. Bosszantó továbbá az, hogy alig tudok róla valamit, a saját komfortzónámat (Fótot) leszámítva persze. És végül bosszantó, hogy nagy világjáró álmokat dédelgetve még a magyar anyaországot sem ismerem eléggé! Ezt kiküszöbölendő, eldöntöttem, hogy minden hónapban 3-4 alkalommal célzott kirándulások útján belföldi túrát teszek. És talán ki is művelem magam eközben...

Odaút

Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha Budapestet tekintem ezentúl mindig kiindulási pontnak. Ha ez célzást takarna, takarja hát azt, hogy a pöstiember is kimozdulhat bátran a Vidék névvel illetett vadregényes és veszedelmes tájra néhanapján.
Node. Van egy MÁV-unk, és egy VOLÁN-unk. Mivel olcsóbban szerettem volna megúszni, ezért egyből a buszt néztem meg, de sajnálatos módon ő ezt válaszolta nekem:
Marad tehát a jó öreg vasparipa. A Nyugatiból indul, nagyjából 2 óra. Tökéletes. Ezer csengőpénz. Kevésbé... Mivel sikeresen felhecceltem a családomat egy jó hétvégi kirándulásra, végül kocsival oldódott meg az ügy.

Első méterek a városban

Szolnok szívében parkoltunk. Nem bíztam magam a véletlenre, bár úgy sokkal romantikusabb és izgalmasabb élmény lett volna, de utólag nem bánom, hogy jóelőre kutakodtam a település honlapján. Az első állomás a ferencesek temploma volt. Sajnos belül renoválták, úgyhogy nem tudtam megnézni, csak egy rövid kukucskálás erejéig toporogtam hát az ajtóban.
A ferencesek temploma
Oldalt kis, titkos ajtó
A környék egyébként helyes, csendes, nyugodt, élvezet volt sétálgatni a sok, színes ház között.
Pici szívem egyetlen fájdalma csupán az volt, hogy alig tudtam olyan képet csinálni, amibe ne lógott volna bele egy vezeték, egy antenna, egy csúnya, rikító KRESZ tábla, vagy autó. Kövezzen meg, aki akar, de mikor szeretnék kicsit bámészkodni, a 21. század már kevésbé vonzó.
Bugyirózsaszín házikó
Az autókkal sem az a baj, hogy vannak, hanem hogy ki kell mazsoláznom a rendszámtáblát. Itt most már a szimatomra bíztam az útirányt, mert térképet azért mégsem vittem magammal, csak a látnivalókkal csaltam. Elhaladtam a ferences iskola mellett, ami egy 1800-as évekből megmaradt műemlék épület. Most már erős lelkiismeret-furdalás gyötör, amiért nem fényképeztem le, de őszintén szólva nem kényeztette annyira a szépérzékemet, hogy meg is örökítsem. A zsinagóga (és egyben galéria) azonban bőséges kárpótlást nyújtott.
A zsinagóga 1899-ben került felszentelésre. A mór stílusú épületet Baumhorn Lipót tervezte.
És ezt sem néztem meg belülről... Azt sem tudom, hogy erre volt-e egyáltalán lehetőségem, de mentségemre szóljon, megláttam néhány hagyományőrző bakát, akik épp a csata felé indultak - még nem meneteltek, de az ancúg már fent volt. Mivel térképem még mindig nem volt, és nem tudtam, merre találom a Kossuth teret, úgy döntöttem, diszkréten a nyomukba szegődöm.

A szolnoki csata

Azzal a nem titkolt szándékkal érkeztem a városba, hogy egy csatát is útbaejtek, bár nem ez volt az eredeti indítékom. Csupán a döntésben segített, hogy épp március 8-án tartják a tavaszi hadjárat emlékrendezvényét.
A városháza előtt zajló csatajelenetet eltakarják a bámészkodók. A polgármester az erkélyről szemléli az eseményeket.
A kommentátor rengeteg érdekes dolgot mondott, sokat mesélt az egyenruhákról is, az eseményeket jól lehetett követni. A zászlókat pedig a történéseknek megfelelően cserélték. (Remélem az arcokat elég jól kitakartam, és nem kapok ki senkitől.)
Egyetlen szívfájdalmam az árusok gyér felhozatala volt, bár ez talán hely szűkében alakult így. Sebaj, nem is ez a lényeg.
Jobbra látható egy kis részlet a csatából. Megtévesztő a két, nyugodtan sétálgató alak középen - csupán szobrok. Ami igazán megtörte az élményt, az a fotósok hada volt, akik halált megvető bátorsággal ugrálták körbe a hagyományőrzőket. (Ők egyébként köszönik szépen, nagyon jól érezték magukat - kicsit durrogtattak a puskákkal, gyakorlatilag nevetve kergetőztek, így a műsort szórakoztatóvá, jópofává tették.)
Ezután egy étterem felé vettük az irányt. Korgó gyomrunk megtöltését a Galéria Étterem vállalta. A beltér kicsit sötét volt, és hideg - ami a színeket, az atmoszférát illeti, egyébként ropogott a tűz a kandallóban. Viszont az étlap nagyon változatos volt, a tálalás igen gusztusosra - már szinte művészire - sikerült, az ott dolgozók pedig kedvesek és türelmesek voltak. (Ennek ellenére eldöntöttem, hogy többet nem szabad ennyi időt étkezéssel tölteni - azt otthon is lehet. Sok dolgot nem tudtam megnézni, ezt pedig a csata és az étterem kontójára írom.)

A nap végén...

A következő, és egyben utolsó látnivaló a Tiszavirág híd lett. Bár szívesebben néztem volna meg este, kivilágítva, mert így csupán egy óriás vaspillangónak tűnt. De nem baj, ez Szolnok nagy büszkesége ahogy láttam, ki nem hagytam volna.
A híd zászlóstul, emlékművestül.
Az építést egyébként 2009-ben kezdték, és Szolnok város honlapja szerint:
Teljes hossza 444 méter, szélessége 5 méter: Közép-Európa leghosszabb gyaloghídja. A Tiszavirág híd, amely bekapcsolja a Tiszaligetet a város vérkeringésébe, Szolnok új szimbóluma.

 Tehát igen, tényleg nagyon büszkék rá. Végigsétáltam rajta, de igazán szép látványt csak visszafelé kaptam. A zsinagóga, és a református templom épülete magasodott ki szomszédai közül.
 A Pécsről ismert lakatozó szokás pedig itt is hívekre talált; már külön lakat fa(l) várja a kis titkokat. De olyan is akad, aki inkább magára a hídra bízza a dolgot - feliratos, és szöveg nélküli kis zárak himbálóztak néhol a korláton.
A nap már lemenőben volt, a család pedig megszavazta a hazamenetelt. A parkoló felé igyekezvén a földön furcsa kis fémtáblára letten figyelmes. Muris kis üzenetre számítottam, mint legutóbb, de sajnos nem az volt.
Az egyik ház előtt fekvő kis fémlap szomorú, és elgondolkodtató befejezést adott a napomnak.

Konklúzió





Szolnok szép hely. Azt kívánom, bárcsak több időm lett volna rá! Megérdemli, hogy egy egész napot kapjon, gyönyörű kis város. (Nem is olyan kicsi, hisz' megyeszékhely. Ezt a hozzáállást pesticizmusnak is lehetne nevezni...) Szívesen elkeveredtem volna még a régi vasútállomás felé (a Pest-Szolnok vonal másodikként épült meg az országban, a vácit követve), benéztem volna egy-két múzeumba, és talán még a csúf, régi víztározónak is adtam volna egy esélyt. Bocsi!
Egy szó, mint száz, sok élménnyel gazdagabban értem haza. Ezt a képet meg sehová se tudtam besuvasztani, feladom, tessék, itt van:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése