2014. június 23., hétfő

Brent Weeks: Éjangyal-trilógia

Könyvmolyképző kiadó
Egy korábbi bejegyzésben már említettem ezeket a köteteket, de akkor még csak a borítójukról írtam. Egyébként már régóta kacsintgatunk egymásra, most azonban, hogy elolvastam őket, a tartalmukat is kifilézhetem. De előrebocsátom, hogy most üresnek, és sokkal bölcsebbnek érzem magam. Üresnek azért, mert egy remek kaland ért véget, és elfogytak a könyvek. Bölcsnek pedig azért, mert azt hiszem, megvilágosodtam; Mitől lehet jó egy fantasy történet?

Brent Weeks - http://www.brentweeks.com

Forrás: http://www.orbitbooks.net/
interview/brent-weeks/
Íme, ez az Obiwan-szerű fickó, aki nagyon magabiztos mosolyával szinte állítja, hogy képes jó könyvet írni. Szerintem nem hazudik.
Az úr most 37 éves, és Oregonban él. Épp az Éjangyal-trilógia volt az első könyve, mellyel 2008-ban debütált. A könyvek egyébként mára már több, mint 10 nyelven jelentek meg.
Ennél több információt nem nagyon találtam róla, bár be kell vallanom, nem törtem magam annyira, csak a kötelező köröket futottam meg. A saját honlapján annyit ír magáról, hogy e-mailek megvaloszolásában nem túl jó, mert bár mindegyiket elolvassa, túl sok időt tölt egy-egy levéllel és a válaszokkal, ezért csak néhányaknak ír vissza.
Egyébként biztos jópofa figura, érdemes körülnézni az oldalon, szórakoztató.

Mitől döglik a fantasy-légy?

Bizonyára az egyik legbénább alcímtől.
Node. Ez az irodalmi "berek" a szórakoztató-fajták közé tartozik, így nem lehet bonyolult, barokkos körmondatokkal teletűzdelni a fejezeteket. Könnyen felfoghatónak, és filmszerűnek kell lennie a történetvezetésnek, hogy az embert gyorsan beszippantsa, és csak a legvégén eressze el.
Mivel ma már "mindenkiből lehet író", az ilyen könyveknél én leginkább az egyedi ötleteket keresem. Úgy érzem, hogy ma a piacot elárasztották a "hősnők", akik a szerelemért kutakodnak egy izgalmas, új világban. Szerintem az Alkonyat után ezek a lány-fantasyk most élik virágkorukat, de le lehet engem lőni, ha nem értenek egyet. Adott egy hölgy, akiről kiderül valami éveken át rejtegetett titok, és/vagy találkozik egy kedves, titokzatos és veszélyes idegennel, aki  véletlenül épp angyal/vámpír/vérfarkas/nazgúl/medvedisznóember. Nem gonoszkodásból, de ezeknek a történeteknek elég sematikus a felépítése, de nem mondom, hogy nem lehet ezek közt jót találni, mert igenis vannak. Ezzel a gyönyörű bekezdéssel pedig csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontos az újszerű. Ma már lehet, hogy a Gyűrűk Ura sem kavarna akkora port, ki tudja.
Ami pedig még fontos ezeknél a könyveknél, az a már említett érthetőség - de ez magára a kidolgozott univerzumra is vonatkozik. Nehéz felfogni például a mágia működését például, ha folyton a kitalált halandzsnyelvvel dobálóznak. Ezt kiküszöbölendő gyakran a főhőssel együtt ismerjük meg az adott világot (pl. Harry Potter), de ez néha átcsaphat szájbarágássá is. Tolkien ezzel szemben maga magyarázza el a népek szokásait, életét, mesélőként George R. R. Martinnál pedig résen kell lenni. Brent Weeks stílusával ezen az egy ponton volt talán problémám...

Tökéletes gyilkosok és miegymás...

Az antihősöket szeretjük, mert érdekesek, csavarosak, nem feltétlenül sablonosak és jó lehetőségeket rejtenek. Ennek a trilógiának a főszereplője történetesen egy fiatal mestergyilkos, akivel először utcagyerekként találkozunk, majd tanoncként, végül felnőtt, önálló férfiként követhetjük az életét. Maga Durzo Blint a mestere, aki az ország, és talán a világ legjobb mestergyilkosa.
Először meglepő lehet a könyvek vastagsága, de igen könnyen be lehet falni mind a három kötetet. A már említett filmes stílus miatt is, ez erre a trilógiára nagyon jellemző Szinte megelevenedtek a karakterek a szemem előtt, mert nem leírta, hanem megmutatta őket.
Ami különösen szerettem, az az egyéniségek kidolgozása volt. A cinizmus soknál megjelent, de nem volt mesterkélt, erőltetett, szórakoztatóvá tette a figurákat. A szereplők nagy része szerethető volt, főleg Durzo. Pedig ő aztán nem egy kedves fickó, de az apróbb gyengédségektől az ember felsóhajt; Ohó, van neked szíved, barátom, ne tagadd! De azt hiszem, ez inkább az olvasótábor női részlegére igaz...
Egyedül azzal volt problémám, hogy bár a mágia rendszere nagyon érdekes, újszerű volt, mégis csak sokára értettem meg pontosan, hogy melyik kifejezés mit takar, mert egyáltalán nem ad mélyebb magyarázatot, van amelyikre még csak sekélyet sem. Csak röpködnek a "vir, Tálentum, Khali" szavak, én meg csak lestem. (Annyira azért nem, mert a történet túl izgalmas volt ahhoz, hogy megálljak gondolkozni.)
Szerettem, hogy mert bánni a vérrel, szexszel és az ilyesféle jelenetekkel, hiszen gyilkosokról, kurtizánokról is mesél. (Nem olyan egyértelmű, hogy ennek helye van az ilyen könyvekben, Licia Troisi az Égvilág-trilógiában emlékezetem szerint szeretett elsiklani az ilyen részletek felett, holott a hősnő szintén orgyilkos volt.)
Szerettem azt is, hogy döntésekről volt szó. Végigkísérjük Kylart válaszai és azok következményei során, és sokszor éreztem, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi a jó válasz, a jó út. Nem volt tehát semmilyen illúzió a jóságról, a tiszta, magasztos választásról.

Történet: 5/5 - Nagyon izgalmas, remek fordulatokkal! Végig magával tart, nincsenek laposabb részek.
Írói stílus: 5/4 - Könnyen feldolgozható, de az elején belebotlik néhány nehézségbe. Én legalábbis így éreztem. Például; feudeális rendszerben polgárháború? Biztos?... De lehet, hogy a fordítás hibája, úgy éreztem, néhol sántít cseppet - igaz, nem olvastam angolul. Itt-ott van egy-egy betűhiba, félreírás, de az már a kiadó gondja.
Karakterek: 5/5 - Nagyon érdekesek, nem találtam őket sem unalmasnak, sem sablonosnak.
Világ: 5/4 - Érdekes és sok jó ötlet, lehetőség van benne. Viszont szívesen tapasztaltam volna többet belőle, mert így nem éreztem teljesen kidolgozottnak.

Szerintem ez egy remek fantasy, érdemes elolvasni - persze csak annak javallott, aki szereti az ilyesmit. :)

*Amit viszont kihagytam...:

A kultúrák színesek és szépen kidolgozottak, de engem személy szerint kicsit zavart, hogy néhány vonás felismerhetően a mi világunkhoz tartozik, köztük néhány név is elég japános.
-2014. 07. 02.

2014. június 12., csütörtök

Böjtös Gábor: Rémségek könyve

Fangoria Magyarország
Ezen a könyvön bárkinek megakad a szeme, aki egy kicsit is szereti az izgalmas, és félelmetes történeteket. Aki pedig még azt is szereti, ha a történet üzenetet hordoz, végképp elégedett lehet, hiszen sok fiatal írónak ez az elsődleges szempont egy történet megalkotásánál.

Antológia

Nem egészen vagyok kibékülve az ilyen típusú könyvekkel. Az antológiák eddig nem jelentettek sem túl nagy élményt, sem kikapcsolódást, így ennek is homlokráncolva ültem neki. Különbötő emberek keze munkája, és lehet több kiváló írás is egymás után, mégis nehéz váltani az egyik írói stílusról a másikra. Nem is baj, nem kell mindenkinek ugyanazt szeretni. Én például ezt nem szeretem. Viszont kétségtelenül remek lehetőség olyanok számára, akik kíváncsiak a képességeik határaira.
Ebben a bejegyzésben nem is szentelek bekezdéseket az íróknak, mert elég értelmetlen lenne. (Már a mennyiség miatt.)

Horror és irodalom? Megmarad a borzongás?

Nekem meggyőződésem hogy hiba a horror műfaját értéktelennek (itt értsd: kizárólag szórakoztatásra alkalmasnak, irodalmi értéket mellőzőnek) minősíteni. Persze, nem mindenki fogad be mindent, de szerintem egy igazán zseniális író talál megoldást minden probléma áthidalására, és nem feltétlenül bocsátkozik kompromisszumokba. Én Stephen Kinget változatlanul remek szerzőnek tartom, és hozom is példának ide. Ízlések és pofonok.
Viszont kérdés, hogy lehet-e az igazi borzongást, és üzenetet kombinálni? Sajnos a novella sokszor izzadságszagú, és a végén fájdalmasan didaktikus a belegyömöszölt mondanivaló. Ilyenkor persze már a horror-jelleg is elmarad. Ez a könyv tartalmaz néhány ilyet, és persze néhány rosszabbat is, de ennek ellenére van néhány egészen zseniális történet, amiért abszolút megéri átrágni a kötetet. (Nem is hosszú, 200 oldal körüli könyv.)
Persze, nem mindegyik izgalmas, van, amelyik irodalmibb, van, amelyik kizárólag horror, van, amelyik játszik a feszültséggel, van, amelyik szájbarágós. De épp az utóbbi kategóriába tartozik az egyik olyan novella, amelyik egy olyan remek ötletet hozott elő, hogy az egyik kedvencemmé vált. Az az izgalmas ebben a könyvben, hogy a sok csavar, és érdekes felvetés között mindenki találhat nekivalót.
Összességében azt érzem, hogy remek olvasmány volt, bár messze nem tökéletes. Kikapcsolódásra, gondolkodásra is adtak lehetőséget.

Írói stílus: 5/2,5 - Átlagoltam... Azt hiszem. Van, amelyik 5/5 és van, amelyik jóindulattal 5/2.

Jó, ennek az értékelésnek így semmi értelme, mert mindegyik kategóriára ez vonatkozik. A helyesírásomat pedig kidobtam a kukába.

2014. május 30., péntek

Néhány gondolat a Harry Potter-jelenségről

A Harry Potter-széria néhány másikkal egyetemben olyan, amit lehet szeretni, vagy utálni, de vélemény nélkül elmenni mellette, azt semmiképp sem. Van, aki a könyvet olvasta, van, aki a filmet látta, de azt hiszem, nehezen botlunk ma már olyan emberbe, aki egyáltalán nem ismeri ezt az univerzumot, esetleg nem is hallott még róla. (Én a múlt héten talákoztam egy ilyen illetővel. Egészen furcsa volt.)
Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok elvakult rajongó, mert még nem ismerem az összes varázslatot, és még egy nyamvadt Roxfort térképem sincs. De szeretem ezt a sorozatot, és ezért fel is merült bennem néhány gondolat, mikor valaki isteníti, vagy éppen próbálja a földig húzni.

Miért nem szeretem, ha a Twilight-tal egy lapon emlegetik?

Szokás mondani, hogy a Harry Potter könyvek egy egész generációt vettek rá az olvasásra. Szeretném
mondani, hogy engem nem ez befolyásolt, de bizony ez az én generációm volt, a szereplők velünk együtt nőttek, idősödtek, a könyvek pedig ennek megfelelően híztak, mintha csak a korunknak megfelelő hosszúságúra akartak volna dagadni.
A hasonlóság a két széria közt ebben vitathatatlan, Stefi Meyer műveinek is ugyanilyen jótékony hatást tulajdonítanak. Tényleg leköti az embert mind a kettő, de azért nem tenném be a kötelezők közé egyiket sem. Nem ott a helyük. Esetleg egy vagy több évszázad múltán, mikor a régmúlt 21. század irodalma már érettségi tétel lesz. Ma viszont még nem képviselnek olyan irodalmi értéket, ami ezt lehetővé tenné.
Mi tehát a különbség? A Harry Potter mese. Egyre keményebb mese, hogy fenntartsa az olvasói érdeklődését. Mese a barátságról, a bátorságól és nem utolsó sorban a szeretet erejéről. Az Alkonyat ezzel szemben romantikus történet, a világ közel sem olyan izgalmas és kidolgozott, mert nem ez a lényeg, hanem a szerelmi szálak. J.K. Rowling munkája egy remekül kidolgozott fantasy birodalom. Óriási különbség!

Miért nem szeretem, ha a keresztények elutasítják?

Nem akarok általánosítani, de azért szerintem mindenki tudja, hogy az egyház milyen álláspontot képvisel. Nem szereti, mert beszippantja a fiatalokat. Sok hívő nem olvasta, mégis csípőből elutasítja, de van olyan is, aki hősiesen végigkínlódta, hogy aztán ellene szónokolhasson. Megint felhívnám a figyelmet arra, hogy ez egy mese. A Narnia Krónikái, ami egy keresztény tanmese is lehetne, szintén tartalmaz varázslatos elemeket. Persze, a legfőbb ellenérv a varázslat használata, de leginkább egyféle mérgező hatásra hivatkoznak. Én a magam részéről ezt teljesen ártalmatlannak tartom, az ember szeret olvasás közben új, érdekes világokat felfedezni. Gyerek kezébe nem való, ennyi a használati utasítás.
Szeretném, ha azok, akik elutasítják és gonosznak tartják ezeket a könyveket, észrevennék, hogy mennyi pozitív emberi értéket mutat fel. Néhányat már említettem, de a harc a gonosz ellen, a kitartás, a könyörület, még sok már sorolandó ide. Nem mocskolódni akarok, és nem is szeretném az egekig magasztalni ezt a szériát, de fontos különbségekre szeretném felhívni a figyelmet.
...Dicshimnuszokat majd később fogok zengeni róla (talán), ha az egészet ismét végigolvastam. :)
Persze ez csak az én véleményem, és mivel lehetőségem adódott rá, megírtam.

2014. május 17., szombat

Turistát játszom N°3: Ráckeve

Arról, hogy milyen üdítő tud lenni egy szombati kirándulás, nem elég csupán beszéni; tapasztalni kell. Vizsgák, zh-k, vagy csak egy zűrös hét után, mindegy, teljesen kicseréli az embert. Majdnem nem is mentem el, mert fáradt voltam, de végül hála az égnek, engedtem a nagyimnak.

Mi fán terem Ráckeve?

Ráckeve története igen hosszú, ugyanis már a rézkor óta tart. Ennek bizonyítékait és emlékeit az Árpád Múzeum őrzi. A honfoglaláskor érkező Árpád törzs elfoglalta az egész szigetet, a település neve is az egyik Árpád-kori vezér nevét őrzi, de nem róla kapta - csak közvetve. (Keve régi magyar személynév, ami a kő szónak a régi kev- (ma: köv-) tövéből származik, azaz a jelentése kövecske.) Az Árpád-házi királyok ezután szívesen vadásztak itt.
A város neve régen Ábrahámtelke volt. Az Al-Duna menti Keve városából, törökök elől menekülő szerbek érkezése után kezdték el Kis-Kevének nevezni, majd később ráragadt a Rác-Keve név.
1684-ben, a török kiűzésekor a települést kifosztották, ezután Savoyai Jenő birtokába került. A 18. században német telepesek költöztek be, így Ráckeve három nemzetiségűvé vált; magyarok, szerbek és németek lakták.
Felemelkedést jelentett a millenium időszaka, amikor a város járási székhellyé vált. Új, állandó hidat építettek, és új városháza építéséről határoztak, melyet a régi helyén, szecessziós stílusban emeltek fel.
Az első világháború itt is követelt áldozatokat, és egy rövid ideig tartó román megszállás alatt a községet ismét kifosztották. 1944-ben szovjet csapatok szállták meg a települést.
A háború utáni időszak ismét fellendülést jelentett, új épületek építését és számos műemlék helyreállítását hozta ez a néhány évtized. 1989-ben nyerte vissza városi rangját.

Utazás

Elég sokáig tartott kimászni ebbe a városkába, de abszolút megérte. Bár drága mamikám gyakran emlegette, hogy "korai indulással" sokkal jobban jártunk volna, én azért a 8:27-es vonat elérésébe is kicsit belehaltam. A metrón, vonaton, villamoson, héven illetve séta közben lopott alvásokkal tudtam protestálni a hajnal ellen. Ezzel röviden össze is foglaltam, hogy a legegyszerűbb Budapestről egy ráckevei hévet elkapva kizötyögni. Számomra ez egy különleges varázst kölcsönzött az egész napnak, hiszen ha valahová mentem eddig, mindig vonattal, vagy busszal tettem meg az utat. Ezúttal olyan volt, mintha mesevasúttal utaztunk volna, a kis, törpékre méretezett nyomorgós-üléseken.

Savoyai kastély

A HÉV megállótól indulva gyalog sincs messze a kastély, de busz is jár felé. Sajnos nincs benne kiállítás, szállodaként üzemel és rendezvényeket tartanak benne, de ha épp nincs semmilyen fennforgás, be lehet kéreckedni egy rövid körbepillantásra. Mi csak a kastély előkertjébe tehettük be a lábunkat, mert esküvőre készülődtek igen bőszen.
Egyébként ezt a kastélyt tartják a barokk építészet első világi építményének és emlékének. A munkálatokat Mayerhoffer András salzburgi építőmester irányította, az építkezés 1722-ben fejeződött be.

Piac

No igen. Muszáj volt megtekinteni ezt a fantasztikus nevezetességet. Egy epertermesztővel pedig vitába elegyedtünk az eprek minőségét és típusát illetően. Vettem egy Sánta István festményt. Remélem tényleg festmény. Nem vettem még ki a keretből, hogy megnézzem. Le van biztosítva a háta ragasztószalaggal... Rafináltak.

Hajómalom

Ebben a városban a két legfontosabb mesterséget a halászat és a molnárság adta. Magyarország utolsó hamalma Ráckevén maradt meg, csak 1967-68 felé semmisült meg a jég pusztítása miatt. Ami igazán érdekes benne, hogy a jelenlegi malom (és egyben kis múzeum) megépítése teljes mértékben a lakosság kezdeményezéséből történt, és sok segítséget kaptak a település erdélyi testvérvárosától is. Lehet szuvenírként itt őrölt lisztet vinni, és ami szerintem nagyon aranyos, az az, hogy mindig kiírják, hogy kinek az adományaiból őrlik éppen a búzát.

Főtér és Városháza - Tűztornyostul

Sajnos több helyen is a szomszédba kell menni kulcsért kunyerálni, hogy meg lehessen nézni az épületet, itt is így volt, de a TourInformos hölgy rögtön felkísért minket, és mesélt az épületről. Ma már nem városházaként működik a hely, a bíróság szokott itt ülésezni. Ha jól emlékszem, neobarokk stílusban épült, de nem esküdnék meg rá... A lényeg nem is ez, hanem a gyönyörű kilátás!

Intermezzo: ebéd

Nem mentünk messzire, a Cadran Pizzéria Pub csak néhány méterre van az épülettől, és isteni finoman főznek! (Legalábbis amit én ettem, nagyon ízletes volt.) Nagyon tetszetős, tiszta hely, és gyorsan dolgoznak.

Szerb templom

Teljes nevén Nagyboldogasszony szerb ortodox templom. Ez Magyarország egyetlen fennmaradt gótikus szerb temploma. Az épület 1487-ben épült, a különálló harangtornyo csak később csapták hozzá, 1758-ban. Ez viszont senkit sem érdekel, ha bemegy, mert a szerény külső lenyűgöző belsőt takar. Elképesztően gyönyörű hely, kár, hogy nem lehet fényképezni.
Szerb templom kívül...
...és belül

Árpád Múzeum

Délután még gyorsan benéztünk a helytörténeti múzeumba, ez zárta végül a napunkat. Kedves és készséges vezetést is kaptunk, nagyon érdekes volt. Szerencsénkre egy vándor-főkötőkiállítás is volt, gyönyörű csipkékkel és kézimunkákkal.

Híd és vámház

No ezek azok, amiket csak messziről, vagy kívülről láttunk. A vámházba azért nem tudtunk bemenni, mert már bezárt a hely, ahol a kulcsot őrizték. Aranyos volt, mert a kiírás szerint a képtárban őrizték, az épülett mellett. Aminek az ajtajára viszont az volt kiírva, hogy a kulcsot az Árpád Múzeumban kell elkérni. Nem firtattuk, nem is volt időnk.
A fenti képeket magam készítettem, de mivel ismét csak egy mobil állt a rendelkezésemre, sajnos használhatatlanok nagyban, úgyhogy az egyes címekhez "lopnom" kellett. A források alant, a képek sorrendjében:
http://kastely.blogter.hu/306151/rackeve_savoyai-kastely
http://www.kisdunainagyhajok.hu/kis-dunai_egyeb_epitmenyek/rackevei-hajomalom_vizimalom.php
http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Ráckeve_városháza.JPG
http://vendegvaro.utazom.com/szerb-ortodox-templom-boldogasszony-rackeve
http://mek.oszk.hu/01900/01918/html/index947.html

2014. május 16., péntek

Marga Minco: Keserű fű

Magvető kiadó, 1957
Ezzel a könyvvel talán már azok is találkoztak, akik nem preferálják a holland irodalmat, vagy nem szentelnek neki figyelmet. Talán már említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogy holland szakos vagyok, így én óhatatlanul is találkoztam vele. Most ebből írtam beadandót, és bár egyébként szívesen letagadnám ezt a művet, amit tegnap éjféltől fél 2-ig sikerült összehoznom, mégis közzéteszem bejegyzés formájában. Hogy miért? Azt hiszem, érzelmi szálak fűznek ezekhez a házi dolgozatokhoz, és sikerüljenek bármily rosszra, azért dolgoztam velük. Azon pedig sokat gondolkoztam, hogy az írónő életéről írott részt mennyire rövidítsem le, hogy olvashatóbb legyen, de mégis meghagyom így, teljes szépségében. (Minő gyönyörűség!) Érdekes a háború és a holokauszt miatt, és fontos a mű szempontjából, mert az rengeteg önéletrajzi tartalommal bír.

Marga Mincoról

A holland írónő, Marga Minco munkásságának legfontosabb vonása a Holokauszt szavakba öntése, az érzések, tapasztalatok tolmácsolása ezekből az időkből.
1920. március 31-én született Ginnekenben, majd még kislányként Brédába költözött szüleivel, bátyjával Dave-vel (David, 1915. 05. 23 – 1944. 01. 31.) és nővérével Bettie-vel (Betje, 1919. 02. 01 – 1942. 09. 30.). Édesapja ügynökként kereste a kenyerét, míg édesanyja tanári képzést kapott.
Marga Minco
Az írónő katolikus városban nőtt fel, ahol leányiskolában tanult. Ez már korán felfedte a küllönbségeket a két kultúra között, és Minco nem értette, miért külöbözne ő a katolikus neveltetésű gyerekektől. Ez a kettősség nem kedveltette meg vele túlzottan a zsidó szokásokat és szertartásokat, szombatonként félt elhagyni a zsinagógát attól tartva, hogy összefut az osztálytársaival. Ezzel szemben azt nagyon szerette, ahogy a neve héberül hangzott. (Ez az apró motívum a Keserű fű című regényben is felfedezhető.)
1938-ban a helyi újságnál, a Bredase Courantnál kezdett dolgozni, és nemsoká szerkesztőségi taggá vált. Ezidőtájt ismerte meg Bert Voetent, a holland költőt és műfordítót. A férfi nem volt zsidó, ezért az írónő nem számíthatott családja lelkesedésére, vagy támogatására a kapcsolatot illetően.
1940-ben, a holland fegyverletételt követően Minco szembesült a zsidó vallású emberek társadalmi kirekesztésével. Felmondott, és Amszterdamba költözött, ahol egy zsidó általános iskolában kezdett el tanítani. A családja, akiket a zsidó negyedbe költöztettek, hamarosan csatlakozott hozzá a fővárosban. Minco nővérét, Bettie-t ekkor tartóztatták le, a bátyját pedig épp búvóhely keresése közben fogták el.
Az írnónő szüleit a saját házukból deportálták, Minco a hátsó ajtón kiszökve tudott elmenekülni. Szőkíttetni kezdte a haját, és új személyigazolványt szerzett.
A háború vége felé egy üres amszterdami házba költözött néhány diákkal és művésszel. Itt írta meg a Het lege huis (Üres ház) c. művét. Bert Voeten hamarosan csatlakozott hozzá, és 1944 decemberében megszületett első gyermekük, akit az írónő nővére után Bettie-nek neveztek el. 1945 augusztusában házasodtak össze, a felszabadulást követően.
Az 1950-es évek elején különböző magazinokban és újságokban publikált. Fiatalsága és a háború alatt szerzett tapasztalatok inspirálták őt írásra, és hamarosan vezérmotívummá formálódtak műveiben.
1957-ben, egy évvel Jessica nevű lánya születése után debütált a Het bittere kruid, vagyis Keserű fű című rövid regény. A történet, ahogy a későbbiekben is írni fogok róla, a II. Világháború eseményeiről szól egy fiatal lány szemszögéből. Ez a könyv nem csak az anyaországban, de külföldön, világszerte is kimagasló sikereket ért el. 1958-ban a Vrijverberg Prize díj megnyerését követően számtalan nyelvre fordították le.
Forrás:http://jwa.org/encyclopedia/article/minco-marga  - Letöltve: 2014. 05. 12

Maga a könyv, bő lére eresztett véleménnyel

A Keserű fű egy család, de leginkább annak legfiatalabb tagjának rövid története. Maga a könyv szerény és aprócska, mintha meg akarná húzni magát a polc egy sarkában. A nyelvezete egyszerű és könnyen érthető, és éppen ezért az ember hajlamos lehet a felületességre olvasás közben. Én magam is csak második olvasásra vettem észre apró érdekességeket, ezek közül a kedvencemmé a forgás motívuma lett, a Búgócsiga fejezetben.
Kezdetben megismerjük a család mindennapjait és növekvő aggodalmukat. Az írónő nem ír le konkrét érzéseket, benyomásokat, a leírások nagyon tárgyilagosak és egyszerűen, így nehéz átérezni a növekvő nyomást és feszültséget, ami a háborúval érkezik, mintha a főszereplő csak sodródna az árral – persze valamelyest ez így is van.
A különbségeket a gyerekek hamar megérzik maguk és társaik közt, hiszen gyakran csúfolódnak rajtuk, vagy barátaikat eltiltják tőlük az aggódó szülők. Ez a kiközösítés a magány, az elhatárolódás legelső lépcsőfoka a könyvben, bár még nem túl szembetűnő, hiszen a gyerekszáj és –csúfolódás nem takar komoly fenyegetést, bár lehet hű képe az akkori életfilozófiának, visszhangja szüleik gondolatainak.
A következő lépés már egy látható elhatárolódás, egy bélyeggel, egy zsidó csillaggal. Számomra nagyon érdekes volt, hogy rögtön varráshoz láttak az asszonyok és lányok, úgy éreztem, szinte pozitívan állnak az új rendelethez. Egyedül Dave lázad az ötlet ellen, levertségét és tiltakozását persze csak a gesztusaiból érthetjük meg. Egy csepp kíváncsiságot érzek ezzel kapcoslatban; vajon Dave-nek a megkülönböztető jegy ellen van kifogása, netán rossz előérzete van, vagy csupán zavarja, hogy egy olyan csoporthoz sorolják, amelynek ő már nem szeretné követni a hagyományait? Szeretném azt hinni, hogy az előbbi, mert így ő lenne az első karakter a történetben, akit a történtek kicsit megráznak, felébresztenek.
A család ezután éli tovább az életét, mintha semmi sem történt volna. Szomorúan nyugtázzák az egyik zsidó lakás kiürülését, lakói valószínűleg elmenekültek. A főszereplők azonban maradnak, mert nem hisznek abban, hogy bármi rossz történhet velük. Egyedül annyiban nyilvánulhat meg ezeknek az ismerősöknek az eltűnése, hogy fényképeszhez mennek – talán szeretnék megőrizni egymás emlékét, ha a família szétszakadna.
A csillaggal tehát a családot leválasztják a társadalomról, de ők maguk még mindig ott vannak egymásnak. A következő rendelet azonban a szülőket szakítja el a kislánytól és testvérétől, egyedül maradnak a házban. (Bettie-t, az idősebb lányt már hamarabb elhurcolták.) Az anya és apa hálószobáját leltározzák és lepecsételik, már semmi sem lesz ugyanaz. Az, hogy a szomszéd kislány átjön, és a teniszütővel együtt sok más holmit is elvisz, az egész ház, mint otthon elidegenedését jelentheti. A főhős is gond nélkül hagyja hátra Brédát, amikor Amszterdamba megy a szülei után, akik még élnek.
Itt már nő a feszültség, többször is találkozik olyan emberekkel, akiknek a rosszallása, gyanakvása néhány rövid mondaton át is érezhető. Amikor katonákba fut bevásárlás közben, látszólag nyugodtan közli, hogy ő nem az utca lakója, őt tehát nem kell elvinni; mintha még mindig hinne, hinnének abban, hogy a logika és a józan ész megoldás lehet ebben a helyzetben. Ezután nem sokkal a szülőket is elhurcolják, aminek a kislány szemtanúja lesz. Nem lehet tudni, hogy érez-e bűntudatot, csak egyszer emlegeti a történteket a bátyjának, ez alapján pedig én megkockáztatnék egy igenlő választ.
A fiatalok teljesen magukra maradnak, és próbálnak megoldást keresni. Sorban festik a hajukat szőkére, hátha így elfogadja őket a társadalom, hátha nem kell kínos kérdésekkel szembesülniük. Úgy döntenek, hogy elhagyják a várost, de a sors fintoraként a pályaudvaron Lottét megállítják, Dave pedig visszamegy a feleségéhez. Csupán a bőröndjét teszi le a húga mellé egy szó nélkül, ez a búcsú. A kontrasztot az nyújtja ebben a pillanatban, hogy mikor a család végleg apró darabokra szakad, és a kislány teljesen magára marad, a vonaton ülő hölgy ebből semmit sem észlel. Ez természetesen így szerencsés a főhős számára, de az a jelenet, ahogy elismerően nyilatkozik a fiatalember kedvességéről, élesen elválasztja egymástól a két történést. Számomra ez a mű tetőpontja, itt teljesedik ki a kislány magánya, ráadásul ebben az érzésben senki mással nem osztozhat, ha életben akar maradni.
Ezután sorra járja a vidéki házakat, amíg el nem fogy a pénze. Érzi, hogy mindenhol felesleges, sehol sem talál sem szeretetet, sem otthont, és utolsó probálkozásként még meglátogatja a nagybátyját. A rokonokat is tönkretette a háború, főleg a nagybácsit, aki töretlen optimizmusával minden nap várja a fivérét. Éppen ez a remény pusztítja évről évre.
A regény végét leginkább a sodródás jellemzi. A főszereplő teljesen gyökértelenül, magányosan próbál kapaszkodót és lakhelyet találni, és közben lassan tudatosul benne, hogy a családja nem fog visszatérni. Az elbeszélést végig üresség és egyszerűség jellemzi, sokszor nehéz kikövetkeztetni, hogy az egyes karakterek mit gondolhatnak. A legszembetűnőbb vonás szerintem a hollandok bizakodása. Ők nem sokat tapasztaltak az első világháború szörnyűségeiből, és egyébként is nehezükre esik elhinni a külföldről beszivárgó híreket – hiszen velük az nem történhet meg! Az egyik családtag konkrétan hangoztatja is, hogy ugyan, csak nem fogják megölni őket. Marga Minco könyve egyszerűségével ezért szólítja meg különösen a holland embereket a háború után, hiszen ez az esemény jelentette az elmúlt száz év legsokkolóbb élményét a nemzet számára.

Szóval röviden

Szerintem ez egy nagyon jó, de nagyon furcsa kis könyv. Mielőtt az ember nekiül, kicsit meg kell érteni, át kell érezni az akkori helyzetet, mert az elbeszélőtől nem lehet nagy érzelmi leírásokat várni, olyan érzés, mintha üresen sodródna, mintha semmi sem érdekelné. Ha valakinek ez nem is tetszik túlzottan, azt a másfél órát, amit a kilvasása igényel, abszolút megéri rászánni.

Karakterek: 5/? - Mindenki semleges. Az elbeszélő a leginkább, ezért könnyű a nézőpontjába helyezkedni. Talán még Dave érzéseit ismerjük meg a legjobban.

Történet: 5/5 - Nem kelt izgalmat, látszik, hogy nem is ez a célja. A történések csak úgy jönnek egymás után, így a konfliktus talán nem is a papíron, hanem az olvasóban alakul ki.

Stílus: 5/5 - Nagyon furcsa és végtelenül egyszerű, szinte mindne érzelmet mellőz. Amit viszont nagyon szerettem, azok az egyes apró motívumok voltak.

2014. május 14., szerda

Néhány gondolat az Eurovízióról

Sok gondolat felmerült bennem az Eurovízió közeledtével, legtöbbjük a hazai "selejtezőn". Pozitív és negatív egyaránt, és mivel szeretném, ha ez a blog sokféle bejegyzésnek otthont adna, inkább itt foglalom össze őket.

Miért kell, hogy egy dal "műfajilag" a leghallgatottabba tartozzon? (Lőjük ezt most be a pop széles berkeibe.)

Itt nem arra gondolok, hogy minden áron újítani kell, heavy metállal, rappel és hasonlókkal... De a zsűri is tett megjegyzést a műfajokra, illetve legtöbbször az hangzott el, hogy nem illik oda, nem eurovíziós dal. Miért nem? Miért kell az induló dalnak eurovíziósnak lennie? Egyáltalán mit takar ez a fogalom? Netán mindenkinek a megszokott struktúrával rendelkező, géppel generált kísérettel ellátott dalokat kéne énekelnie? (Ha gonosz lennék, gumicukor-számokként is emlegethetném őket.) A legtöbbjük ráadásul teljesen semmitmondó a szó legklasszikusabb értelmében véve. A szövegek teljesen üresek, bár látszólag nagy szavakkal dobálóznak, de ezek mögött semmi sincs. Példát százat is hozhatnék, és egy most is visszhangzik a fejemben, de ez a bejegyzés nem erről szól. Nem célom, hogy azokat az embereket kritizáljam, akik írják, előadják ezeket a számokat, a problémám jelen korral van. Úgy tűnik, erre van szükségünk.
Üdítő kivételnek tartom Finnország győzelmét a Hardrock Hallelujah-val. Miért nem mernek a dalok merészebbek lenni egy kicsit?

Miért "kell" kell angolul énekelni?

Persze, nem kell, de mégis, mindenki ehhez a nyelvhez nyúl, ahelyett, hogy a sajátját mutatná meg egy évben egyszer a világnak (esetleg kétszer).  Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani egy angol feliratot, még ha élő adásról van is szó. Ha pedig már az érthetőségnél tartunk... Sok néphez nem áll olyan közel az angol, mint néhány északi nemzethez, a kiejtésük így sokszor kivehetetlenné, követhetetlenné válik. Ha pedig visszaugrom az előző gondolathoz... Sok számnál ez nem is lenne akkora probléma, hiszen a szöveg olyan egyszerű és semmilyen, hogy két mondatban össze is lehet foglalni a szám előtt.
Nyelvmániás vagyok, és ez befolyásolja cseppet ezt a véleményt, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy helytálló.

Mindent összevetve...

Elég jól helytálltunk ebben az évben Kállay-Seunders Bandinak köszönhetően, de erről, úgy vettem észre, hogy Conchita győzelme mellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ezt nagyon sajnálom, de őszintén szólva nem csodálkozom. Mi mindig is szerettünk csámcsogni, hőbörögni, illetve mindezt kultúrált formába öntve tiltakozni. Nekem az egyetlen problémám a helyzettel, hogy meggyőződésem, a szakáll nélkül, vagy "egyszerű" nőként biztos nem kapott volna ennyi szavazatot. A szám jó volt, az ének kiváló, de nem ennyire. Viszont, újabb pozitívum, hogy így a fesztivál jövőre elérhető közelségbe kerül majd! (Vajon mennyibe kerül bekerülni a koncerttterembe? És hány centi magasnak fogom látni az énekest?....)
A lényeg, hogy azt gondolom, örülhetünk magunknak idén, mert nem csak jó eredményt énekelt nekünk a srác, de egy komoly mondanivalóval bíró dalt vitt magával. Nem is tudom, hogy volt-e másik olyan szám, ami komolyabb dolgokkal foglalkozott, és nem a szerelemről, vagy az égig repülésről énekelt. (A lengyelek fogalmam sincs, mit adtak elő, de szerintem senki sem figyelt arra, hogy a nő mit énekelt...)
Legyen elég ennyi erről a témáról, hagyjuk az utókort értékelni.

2014. május 2., péntek

Kill la Kill

Megint anime. Kicsit sokat sorozatolok mostanában, azt hiszem. Egyébként úgy érzem, meghalt néhány agysejtem. De nem fogok rosszat írni róla. Láttam, hogy a Mondo is fog ezzel a sorozattal foglalkozni, de ez természetesen engem nem állíthat meg. Awhahaha!

Adatoló

Stúdió: Trigger
Hossz: 24 rész
Év: 2013-2014
Besorolás: vígjáték, harc, akció, paródia (?)

Történet?

Egy olyan világban, ahol az iskolai egyenruhák különleges erőt adnak, ahol egy iskola tör mind fölé, a harc mindennapos, és semmin sem szabad meglepődni. Azon sem, hogy egyszer csak felbukkan egy lány, egy piros, fél ollóval hadonászva, és közli, hogy cserediákként kívánja kivenni a részét az oktatási rendszer eme létesítményében. Illetve hogy le fogja győzni az iskola verhetetlen úrnőjét, Kiryuuin Satsukit. Arról már nem is beszélve, hogy az apját is meg kívánja bosszulni, mert szegény ideje korán elhalálozott.

Vélemény?

Ez az anime gyilkos. Őrült. Kíméletlen. Te jó ég.
De a lehető legpozitívabb értelemben. Szórakoztat, és közben kikészít. Jaj.
Tehát. Szerintem az a legjobb benne, hogy minden konvenciót felrúg, és épp azért lehet benne elhelyezni egy csomó érdekes üzenetet, mert semmit sem akar mondani. Csak adagolja a történetet, a harcokat, és persze a fanszervízt (igen, azt), pörög megállíthatatlanul, és nem törődik semmivel. Épp egy ilyen animébe lehet belehelyezni egy nagyon szélsőséges történetet, hasonlóan eszeveszett karakterekkel, és látszólag az egésznek semmi célja, és értelme nincs.
Amit én láttam benne:
  1. Egy shonen paródia.
    Ahogy a végletekig püfölik egymást, folyik a vér, és ordítoznak, teljesen olyan, mint bármelyik klasszikus, csak erre még egy lapáttal rátettek. Ezért éreztem kicsit komikusnak.
  2. Egy érdekesen kivitelezett társadalomkritika.
    Lehet, hogy a készítőknek ez nem volt kifejezett célja, de ez a ruha és öltözködésközpontú szál nekem erre mutat cseppet. Az vagy, amit viselsz, vagy nem a ruha teszi az embert?
  3. Egy tabukat nem ismerő perverz, őrült vígjáték.
    Nincs hozzáfűznivalóm.
Nekem nagyon tetszett, de ennek pihenten kell nekiállni, sok csokival, különben pusztít. És véletlenül sem szabad zh és vizsga közeledtével elkezdeni, viszont egy fárasztó nap után felbecsülhetetlen értékkel bír egy rész.

Grafika: 5/5 - Igényes, egyedi.
Történet: 5/4 - Jaj.
Karakterek: 5/4 - Duplajaj. Mindegyik elmebeteg, de a maga módján mindegyik szerethető. (A főgonoszokat leszámítva...)

Ezt a sok jajt csak az értheti, aki végignézte, de szerintem határozottan érdemes rászánni ezt a 24x20 percet. (Nem számolom ki, bölcsész vagyok.)